A magányos hintótulajdonos és a bürokrácia réme

Magányos ember üldögélt a bakon. A péntek délelőtti napsütést élvezte. Ügyintézés végett érkezett eme közlekedési eszközön a központba - tudtuk meg tőle. A csendes szavú, halk ember kissé szégyenkezve mondta, hogy azért ilyen ütött-kopott a hintaja, mert ez a tél is megviselte.

Van egyébként otthon - helybéli, azaz nagykárolyi lakos - még teteje is a hintajának. Családon belül szoktak hintózni - magyarázta. Arra még nem is gondolt, hogy esetleg bérbe adja. Amúgy is lehet kölcsönözni a lovardánál - tudatta. Hiába kötöttük az ebet a karóhoz, miszerint talán lenne kereslet a korzón való sétakocsikázásra is, nem hitt benne. Úgy érvelt, hogy ahhoz bizonyára számos engedélyre lenne szükség, sok pénzbe kerülne, s a fuvart sem vennék sokan igénybe - legalábbis szerinte. Mindazonáltal okfejtésével egyet kellett értenünk, már a bürokrácia nagyságát illetően.

Hintaját valamikor a nyolcvanas években gyártották az egyik fényi úti üzemben. Akkortájt sok ilyen alkalmatosságot állítottak elő a nyugat-szatmári megyejogú városban. Amint mondta, tudomása szerint a mezőgazdasági szövetkezetek mérnökeinek nem derogált a munkás uralom idején sem ilyesféle uras hóbortokkal élni. Megaztán a könnyed hintó minden bizonnyal kényelmesebb volt, mint az üzemanyagbűzös személygépjárművek.

Őt egyébként Varga Józsefnek hívják. Jelenleg „segélyes", azaz betegnyugdíjas. Hegesztőként dolgozott, amikor még volt kereslet munkáserejére. Annak idején, a kilencvenes évek kezdetén egy bő fél fizetésért vásárolta meg magának a hintót. Szereti. Megszolgálta már bőven az árát. S a lova, a Dojna, ha hagyja, csak úgy röpíti a hintót, mintha valamiféle táltosló lenne.

Régen hintóra még a szegényembernek is tellett...